KEMOTERÁPIA!!!
Mi jut eszébe az embernek először róla? Hamuszürke bőrű, csont sovány, kopasz, gyógyíthatatlan emberek, akik önmaguk árnyékai és napjaik meg vannak számlálva. Gondoltam én ezt anno...és a valóságtól nincs is olyan távol, de azért közel sem.
Megmondom őszintén, amikor a doki kiejtette a száján, hogy kemoterápia szót, valójában nekem nem is az jutott az eszembe először, hogy ez egy halálos betegség kezelési módja, hanem az hogy KOPASZ LESZEK! Csúnya leszek és betegnek fogok kinézni. Hogy lerobbanok és borzasztó képet fogok festeni. Aztán jött a második félelmem. Magatehetetlen leszek nem fogok tudni ki kelni az ágyból sem és emiatt el leszek zárva a külvilágtól magányosan, depressziósan.
Hát azt hiszem egyet kivéve ezekre mind rácáfoltam.
Amikor a mammográfiás bizottságnál megkérdezték mikor szeretném kezdeni a kezeléseket, azonnal rávágtam, hogy minél előbb. Essünk rajta túl a lehető leghamarabb. 2018. január 29-én kaptam az elsőt. Összesen 6-ot írtak elő, három hetenként. Az első 3 egyféle koktél, az utolsó 3 másik fajta.
Várakozás…vérvétel regisztráció…várakozás…vérvétel…várakozás…onkológus regisztráció…várakozás…várakozás…várakozás…aztán várakozás…és onkológus! hurrá! Mindezt 7:30-tól délig. Minden egyes alkalommal! Egyébként még ebben is balszerencsés vagyok, mert valahogy mindig úgy jöttek ki a kezelések hogy a munkaszüneti napokat követően kellett megjelennem és mivel az előző napok kimaradtak így azok a betegek akik amúgy máskor jöttek volna, az ünnepeket követően jöttek, nyilván így feltorlódott a beteg állomány. Volt, amikor 60 ember volt előttem a vérvételnél, amikor egyszer nem nyitásra mentem, csak reggel 8-ra. Nem tudom az a 60 ember sátrat vert a bejárat előtt napokkal korábban , mint az új iphon forgalomba dobásakor? Mindegy, én csak azért se fogok felkelni még ilyenkor is hajnalok hajnalán! :)
Szóval kemo. Az első után rémesen éreztem magam. Amint hazaértem bebújtam az ágyba. Hányás csillapítót - ahogy a nővér előírta - csak délután 4-kor vettem be, amikor már éreztem, hogy baj lesz. Nyilván semmit nem ért. Így jött aminek jönnie kellett. Aztán két napig otthon voltam. Második alkalommal már rutinosabb voltam és egyből bevettem a hányáscsillapítót + akkor már egy hónapja szedtem az én kis csodaszeremet a gombavitamint. Aki, ismer tudja hogy utálom a gombát, max. a szarvasgomba, vargánya és shiitaki gomba jöhet (fene a flancos ízlésemet) …és most tessék…lehet ez fogja megmenteni az életemet. Ez a gomba tényleg egy csoda, de ez egy másik poszt része lesz. Szóval a gomba hatása már javában munkálkodott bennem, így a 2. és a 3. kemo után már csak egyszer jött ki rókaúr, viszont ugyanúgy fáradtnak éreztem magam, 3 napig mást sem csináltam csak a kanapén feküdtem és török sorozatokat néztünk ancival. :) Következett a 4-6. kemo. Ezeknek teljesen más hatása volt. Szerencsére rókaurat nem láttam többé, de álom manó átvette a helyét. Már a kezelés alatt elbágyadtam, majdnem bealudtam. A fehérvérsejtek szinten tartása végett pedig otthon szurizni kellett magam 3 napon keresztül 24 óránként. Amit „szerettem” a 4-6. kemoban, hogy a kezelést követő napon semmi bajom nem volt mind addig, amíg be nem adtam magamnak a szurit. Így mamival kitaláltuk, hogy ezt az időt hasznosan töltjük és mindig elmentünk valami szuper étterembe sétáltunk és gyártottuk a snapchates selfieket. :) Aztán jött a szuri :( amitől csont fájdalmam lett nyakamban, fogamban, hátamban. Akkor megint ágy és a török sorozat. :) Persze sokkal több mellékhatás kijött rajtam, de erről egy későbbi posztban írok.
Visszatérve az bejegyzés elején tett gondolatmenetre…egyáltalán nem váltam zombivá. Nem lettem olyan mint azok az emberek akiket tolószékben vittek az onkológushoz, vagy látszott rajtuk, hogy baromira szarul vannak. Pedig ilyenkor az járt a fejembe, hogy én is erre a sorsra fogok jutni a 6. kemo végére. Azt mondhatom, hogy szerencsés vagyok…fiatal vagyok...erős vagyok...optimistán állok az egészhez. Hiszem, hogy nem volt hiába a rengeteg energia, amit a sportolással vagy az étkezésre való odafigyeléssel beleinvesztáltam magamba korábban. Az most kifizetődik. Barátoktól, munkatársaktól naponta megkapom, hogy „milyen jól nézel ki”, dokik és ápolók egyaránt csodálkoztak, hogy a szervezetem milyen jól bírja a kezeléseket. Nem akarom elbagatelizálni ezt az egész kemo kérdést, mintha egy séta galopp lett volna. Mert igen is görcsbe rándult a gyomrom mikor beértem a kezelőbe és megéreztem azt a tipikus szagot, ami ott fogadott minden alkalommal. Vagy hogy ki kellett dobni a kedvenc öblítőmet, mert az illata arra az időszakra emlékeztetett, amikor hánytam a kemo miatt. Kis dolgoknak tűnnek, de mégis nagy olyas valakinek aki eddig sose volt igazán beteg.
…és persze ott van az amit ebben az egészben a legjobban utálok…
Nincs hajam. :(
